Szonett
Arcodban a fáradtságtól beesett
szemed tükör. Az illatod megnyugvó
mozdulattal ágyadba vet, engedem.
Írisz szín, arcomon az elhulló
pillanat nedves, vörösen izzó
lámpát gyújt a teaházi hangulat
Az elkékesedő ér erős, kínzó
görcsben megtörve ordítja, hangomban
elcsuklik neved. A hajnali szél itt,
a peremen fuldokol, megköszönte
ízét bőrödnek, arcodra fényt vetít.
Érezz még, míg félsz, hogy haljak az öntelt
gyönyörben ajkaid harapásától,
megkapom álmom melletted, nem fázok.
