Utána

Ez csak egyre nehezebb lesz, gondoltam. Bíztam az időben, bíztam benned. Bíztam az érzésben, bíztam a vágyban. Csakhogy ezek nem léteztek. Bíztam a nemlétezőben rendíthetetlenül. Csakhogy ez nem igaz. Rendíthetően, nagyon is. Most is csak hazudok folyton, pedig fölösleges. Tudom, mikor rendült meg. (Persze lehet, hogy ez is csak hazugság megint.) Akkor is hazudtam. Sziszegve, fröcsögve, szúrósan ömlött a hazugság a fogaim közül. De nem akartam akkor,hogy elmúljon az az éjszaka. Ahogy ott aludtál. Annál a természetellenes fénynél. Mindig gyűlöltem azt a fényt. És örökké viszolyogni fogok tőle. Akkor sem jött rám álom. Tudtam, hogy kiderül.

Magas sarkú cipőben álltam. Hideg. Sárga fény szűrődött ki a bordó függönyök mögül. Varázs íze volt. Még a levegőnek is. Aztán megláttalak. Iszony. Éreztem, ahogy a valóság eltapos és az igazság leokádja a lábamat. De én csak újra. Újra csak a hazugság sziszegett. Te meg elhitted.

Aztán ismét és tovább. minél tovább, annál kevésbé. Végül elmondtam. Igen, a fiú, aki farkast kiáltott. Akkor már belőled áradt a mocsok. Kurva vagy. Akarod, hogy fizessek neked, te kurva? Ültem. Kapaszkodtam a szék karfájába. Hisztérikus görcsben.

Hajnali egy. Zuhog. Pont, ahogy kell. A sárban tocsogok véres szemmel, nem látom az utat. Még mindig nagy és sárga, de most más. Éjjel más. Esőben más. Ordítva más. Részegen és büdösen más. Ordítasz, részeg vagy és alkohol szagú. Rettegek. Saját magamat kergetem gyilkos indulattal. Egyenesen a hisztériába. Sikítva ordítok. Teljesen ambivalens vagy, pedig már az igazat mondom.

Hajnali három. Elindulunk. Csak párnát akarok látni. Te jössz velem. A kezemet fogod. Miért? Nem akarom. Csakhogy én sosem azt teszem, amit akarok. Adok neked pólót. Melléd fekszem. Mondd, miért nem elég ez neked? Be kell érned azzal, hogy képes vagyok megcsókolni és átölelni téged, mert alkohol szagod van és a legkevésbé sem vagyom rád. Máskor se szoktam, föltűnhetne. De szerettelek, és néha igazán akartalak. Csak sosem jókor.

Az új cipő

Nézem az új cipőmet. Zöldesszürke a színe, és ha lépdelek, kopog. Komoly és elszánt nő válik belőlem, ha meghallom a saját lépteim zaját a márványlapokon. Lenézek a lábamra, és igazat adok magamnak. De ha az elsuhanó ajtók üvegébe nézek, csak egy kislányt látok, aki meg van riadva önnön felnőttségétől. Pedig valójában élvezem. Lenézek a cipőre megint és büszkeség tölt el. A lábam nyomán lótuszvirágok teremnek. Valóban felnőttem.

De mégis ki hiszi ezt el? Mi okuk lenne rá, mikor tudják, hogy addig kergetném az anomáliákat, amíg csak a lélegzetem kitart, ha nem lenne annyi önuralmam, hogy elgáncsoljam a saját ostobaságomat.

Azért csak kopogok kitartóan az anomália-szín felnőtt cipőmben, a megszeppent arcomat nézve. Mégis mi lesz most?

Mi lenne, fogyok 10 kilót, természetesen.